Mad Maestro

27 August 2006 (games)

A zenei ritmus-játékok mindig is érdekeltek, azt hiszem, a Rez volt az első ilyen élményem. Ott mondjuk kicsit fordított volt a viszony, mert pont nem a zenére kellett reagálni, hanem a zene reagált a játékos vehemenciájára. Mai napig néha, amikor az agyamat kicsit le akarom fagyasztani, előveszem és tolok egyet az Adam Freelandes pályán.

Azóta a Space Channel 5 kivételével kipróbáltam a műfaj fontosabb alkotásait, a Dance Dance Revolutiontől a Parappa the Rapper második részén át az EyeToy-os léggitárig, de olyan nagyon szorosnak egyiknél sem éreztem a kapcsolatot a játék mechanikája és a zene között. Most viszont egy elektronikai bevásárlóközpont alsó polcán (ahol mindig a legegzotikusabb játékokat lehet kifogni) ráleltem a szerintem eddigi legjobb zenejátékra.

Az egyébként 2002-es kiadású Mad Maestro ugyanis nem más, mint egy karmester-szimulátor. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a képernyőn a zenekar által éppen játszott ütem utasításai láthatók, és ezeknek megfelelően kell vezényelnünk. A vezénylés három mozzanatból áll: egyrészt természetesen tartani kell a tempót, vagyis jókor kell megnyomni a megfelelő gombokat. Másrészt a zenemű megfelelő pontjain be kell inteni a belépő szekcióknak. A játékot azonban a harmadik mozzanat teszi élménnyé: karmesterként az egyik legfontosabb feladatunk a dinamika vezénylése, és ez azt jelenti, hogy a kontroller gombjait megfelelő erővel kell megnyomni.

Ez tehát azt jelenti, hogy a hangosabb, harsányabb részeknél ritmusra tövig nyomjuk a gombokat, amikor pedig hirtelen az ütem közepén elhalkul a darab, akkor finoman, éppen csak érintjük. A zene, amit hallunk, természetesen nem az etalon-előadást követi, hanem az általunk játszottat. El lehet képzelni, hogy pár perc után tényleg karmesternek érezzük magunkat, főleg mivel az első pályán, Brahms 6. Magyar táncában máris megjelennek a hirtelen dinamikai és tempó-beli váltások.

Ez egyébként a játék másik pozitívuma, hogy valódi klasszikusok a tételek, nem valamiféle gagyi, historizáló-klasszicizáló nyáltenger. Ráadásul a bónusz-pályákkal együtt harmincnál is több darabot vezényelhetünk el, akár többdarabos koncertek keretében is. Sajnos a játék lényegéből következik, hogy valódi nagyzenekari felvételek helyett kénytelenek szintetizálni a hangot, hiszen csak így követheti a játékos instrukcióit, de a hangszerek elviselhetően szólnak.

Szóval az igénytelen grafika (amit ugyse nagyon lesz időnk nézni, a vezénylés koncentrációt igényel!) és a 2002-es kiadás ne riasszon el senkit, ha egy egyedi és élvezetes zenei játékra vágysz, adj egy esélyt a Mad Maestronak!