Úti élmények

Eddig a repülés nekem mindig valami letudandó rossz volt: beszállsz a gépbe, aztán könyvbe-újságba temetkezve megpróbálod eltölteni azt a két-három órát, a perceket számolva, amíg végre túlvagy a kis helyre bezárt, élményszegény utazáson.

Na ehhez képest most a tizenkét órás útnak már az első három órája alatt megvolt az, hogy átérezzem milyen lehetett régen a repülés: egy élmény.

Előszöris a kaja nagyon finom volt, a kis báránysasliktól kezdve az előételnek felszolgált garnélarákon keresztül a fehérboros mártásban tálalt bélszínig. De azért nem kell mindentől eldobni az agyunkat: a citromsorbet kifejezetten fantáziátlanra sikeredett. Másrészt ha elunom magamat, van elektromos dugó, és kényelmesen elfér a gépem is az asztalon, úgyhogy írhatok például hülye blogbejegyzéseket a repülőútról, aztán amikor már kb kész vagyok vele, visszamehetek a harmadik bekezdésbe, és beleírhatom, hogy most már ennyi elég is lesz a viharból meg a dobálásból, mert nehéz így gépelni.

De holmi üdvözlőpezsgő, fine dining meg a kényelem még kevés lenne az igazi élményhez, ha nem jött volna be a klisék közé illő "egyedül utazom, szóbaelegyedek a mellettem ülővel, és kiderül hogy egy (Micimackósan szólva) Igazán Érdekes Ember" jelenség. Egy New York-i professzorról van szó, aki gazdasági joggal foglalkozik, és épp Szingapúrban fog előadást tartani. A nagyon különböző háttér és kor ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot. Ami érdekes, hogy mennyi közös pont derült ki a beszélgetésünk közben: tíz éven keresztül tartott előadásokat a CEU-n, ezért ismeri Budapestet; szeret sci-fit olvasni, Dicktől majdnem mindent olvasott (najó, ez egyben miss is, amennyiben Asimovot említette még nagy kedvencként); és amikor a cégjogi szabályozásokról beszélgetve arról meséltem neki, hogy Stross az Accelerandoban Turing-teljes cégjogot, és ezt kihasználó, divergens cégalapító okiratokat talált ki (igaz, a T- és a d-betűs szó nélkül mondtam, mert akkor még azt hittem, elijeszteném), akkor egyrészt totál belelkesedett hogy ezt neki el kell olvasnia (és ha jó, feladja a hallgatóinak is), másrészt megkérdezte tőlem, ismerem-e a Gödel, Escher, Bach című könyvet... Aztán elővett egy Top Gear magazint. Igen, cseréltünk email-címet.

Aztán a filmek is adták rendesen. Persze, lettek volna uncsi "nyugati" filmek is, de nyilván ki nem hagynék egy ilyen alkalmat, hogy bollywoodi meg távolkeleti remekeket nézzek...

Az első, ami megfogott, azzal vett le a lábamról, hogy éppen egy epic táncjelenetbe kapcsoltam bele, ahol Illés Tibor (avagy nem ELTEsek kedvéért Mario nyulánk testvére, Luigi) vendégszerepelt, de Benny Lava-t megszégyenítő lendülettel. Khichdi a címe, és muszáj volt végignézni, mert zseniálisan önreflexív volt: a fent említett főszereplő beleszeret egy lányba, és a Nagy Romantikus Álmot akarja vele megélni. Ez elég könnyen is megy, mivel az anyagiak adottak (mindketten gazdag családból származnak), és a lány családja totál odavan Luigiért, szívesen adnák neki a lányt. Igen ám, de ekkor ráébred Luigi, hogy az igazi Nagy Romantikus Álomhoz az is kell, hogy elválasszák a szerelmespárt, és csak nagy nehézségek árán lehessenek végre egymáséi. Namost a srác családja teljesen hülye, de van benne pár kretén meg néhány idióta is. Ezek a debilek elkezdenek szervezkedni, hogy a lány családja ideiglenesen ellenezze az esküvőt, és az események láncolata oda vezet, hogy gyilkossággal gyanusítják, ami végre megteszi a kívánt hatást, csak hát az a kellemetlen benne, hogy 15 évre akarják leültetni. És így tovább.

Ezen kívül ment még az Endhiran című gyöngyszem, de annak a highlightjait már láttam a Filmdroidon, úgyhogy nem ragadtam le nála. Említésre méltó volt még a Gantz című eXistenZ-szerűség, és a Fantasztikus Róka-úr, ami úristen de jó és hogyhogy anno nem láttuk. Bár annyira sokat adtak hozzá a hangok, hogy el sem tudom képzelni, hogy magyar szinkronnal élvezhető maradt.

Titanic 2009 itiner

Ezeket tervezzük idén megnézni a Titanic filmfesztiválon:

Indi János és az ajkai kristályszuvenírek

Félsz, mi? Hogy megint elbaszták, csináltak egy felturbózott, a mai közönség igényeinek állítólag jobban megfelelő utólagos folytatást, hülyén mozgó CGI katonákkal, kezükben puska helyett adóvevő, Jar-Jar szerepében Indy fia, szegény Harrison Ford meg comic relief-fé válik saját maga mellett.

Hát nem pont. Sőt. Pont nem.

Kb tíz perce tartott a film, amikor már mondtam apámnak, hogy igen, ez egy igazi Indiana Jones-film lesz. A filmben egyszer sem hangzik el, hogy "öreg vagyok én már ehhez". És miért is hangozna, hiszen bár némely fotón úgy tűnhet, mintha Ford kiöregedett volna a szerepből, a filmben ennek nyoma sincs.

Aztán ott van a fiatal segítőtárs, Mutt. Mennyire idegesítő és túlhangsúlyozott szereplő lehetett volna. De nem lett az, kifejezetten szimpatikus karakter, és még véletlenül sem von el figyelmet a jó régészprofesszorról.

A sztori teljesen by-the-numbers Indy: elindulnak egy legendás történetű kincs nyomában, aztán feltűnnek a gonoszok (itt most a szovjetek; nyilván a nácikat már nem lehetett behozni Ford kora miatt), és pont a kincs megtalálásakor felülkerekednek, de nem tudnak bánni az erejével, és ezért látványosat buknak, amíg Indy a háttérből ezt végignézi. Egyébként a régi, atlantiszon játszódó kalandjátékhoz semmi köze, az valamikor még a háború előestéjén, a harmadik film után fér be az időrendbe.

Szerencsére tehát a sztori-formulához sem nyúltak, úgyhogy ebből a szempontból is megmaradt a feeling. Kicsit a végén a földönkívülis (bocsánat, dimenziónkívülis) - Csillagkapus szálat talán hagyhatták volna kevésbé túlspilázva, de annyira azért nem vitték el a történetet, hogy már ne férjen bele a megszokott keretekbe.

Szóval megnyugodhatsz.

Titanic: Szamócás süti

Az utolsó idén megnézett Titanicos film múlt vasárnap, a Szamócás süti című japán dráma volt. (Valamiért benéztem, hogy vígjáték lesz, és így próbáltam társat szerezni a filmhez, végül Milán is ebben a hiszemben jött el, de aztán egyikünk sem bánta meg.)

A film alapvetően arról szól, hogy a mai japán nők élete mennyire élhetetlen, és nem több, mint megaláztatások sorozat. Ezt négy, többé-kevésbé párhuzamos, egymásba fonódó történettel mutatja be, a négy nő a kurva, az örök kislány, a művész, és végül az átlagos nagyvállalati alkalmazott. A karakterek jól vannak kitalálva, és a színészek is hozzák a figurákat, sajnos a történet viszont kicsit unalmasra sikerült.

Bár az ítélethez az is hozzátartozik, hogy tegnap este, amikor Edinának meséltünk a filmről, végül Milán is meg én is arra jutottunk, hogy így egy hét távlatából már inkább jónak mondanánk a filmet, akár meg is néznénk újra.

Titanic: Fél Nelson

Dan egy belvárosi általános iskolában történelemtanár, rendszerkritikus független értelmiségi, aki megpróbálja a kiskamasz tanítványait kritikus gondolkodásra és az emberi jogok tiszteletére tanítani. Ebben két körülmény akadályozza: egyrészt a tizenhárom év körüli diákoknak állandó csábítás az iskola helyett a bűnözést választani, a környék drogdílerei ugyanis szívesen alkalmazzák a még nem, vagy alig büntethető munkaerőt.

A másik nehézség Dan elhatalmasodó kábítószer-függősége.

"Az értelmiség előtt két út áll: az egyik a kokain; a másik járhatatlan" -- ezt járja körül a Fél Nelson, a történetet pedig az indítja el, amikor Dee, a tanítvány rátalál a tesiterem öltözőjében a cracktől rosszullett tantóbácsira. Így aztán különös barátság szövődik köztük, de szerencsére a film nem megy át nyálas egymást-megmentésbe.

A szerintem idegenül közbeékelődő, tablószerű, a polgárjogi mozgalom történelmének jelentős állomásait bemutató jelenetek ellenére a film tempója feszes marad, a főszereplő Ryan Gosling kitűnően játszik, még egy-két mulatságos jelenet is belefért, összességében mindenképp javasolni tudom a filmet.