Bali

Az augusztusi Kuala lumpuri hétvégénkről frissiben nem írtam, mert utána éppen dögrováson voltam (mandulagyulladás meg magas láz meg minden), aztán el is sikkadt a dolog, úgyhogy most azt találtuk ki, hogy mindenképpen számoljunk be Baliról mihelyst hazajöttünk.

Szálláshelynek a netes review-k, és az elhelyezkedése alapján a Maharta Bali hotelt választottuk. Kutába semmiképp nem akartunk menni, mert nem vágytunk a nyüzsire — és mint a helyszínen kiderült, ez jó döntés volt. A szállodát csak dícsérni tudjuk: hangulatos (kis négyszobás bungalók egy trópusi kertben), tiszta, udvarias és készséges személyzet, nagyon jó (nyugati konyhájú) étterem bali world music háttérzenével, medence integrált bárral.

A napok nagyrészét a tengerparton vagy a medence mellett töltöttük, a szokásos árnyékban napozás – olvasás – fürdés kombót tolva. A közepe felé kitaláltuk, hogy kipróbáljuk a szörfözést is, de utána nem volt időnk rá (más program már be volt tervezve), másnapra meg rossz idő lett, utána meg már úgy voltunk vele, hogy két nap nem elég arra, hogy sikerélményünk is legyen, úgyhogy majd legközelebb. Ja, mert az biztos, hogy lesz legközelebb! Néhány este elindultunk az óceánparton, hangulatos beülős helyeket találtunk is, de jó ereszd-el-a-hajam partyhelyet nem, pedig egyszer azért egy olyan is belefért volna. Kutába is lesétáltunk, de ott meg csak igazi buta helyeket találtunk buta zenével.

Tartalmasabb programként elmentünk egy egynapos "szervezett" Bali-körutazásra. A szervezettség abból állt, hogy eljött értünk egy autó, és egy angolul kicsit beszélő guide-dal a fedélzeten elvitt minket mindenféle kézműves-boltba, ahol gondolom jó hülyetúrista módjára fel kellett volna vásárolnunk a raktárkészletet. Kicsit hasonló volt a hangulata a kávéültetvénynek is, de ott legalább tényleg finomak voltak a megkóstoltatott helyi kávék. Igen, volt közte kopi luwak is, de nekem, mint nem-kávézónak, igazálból semmi extrát nem nyújtott. Azért szerencsére jutott a napirendbe tradicionális balinéz tánc, Indiana Jones-filmekbe illő erdő szabadon rohangáló makákókkal, és régi hindu templomok megnézése is.

Apropó templomok. Állati érdekes, hogy a hindu rituálék mennyire jelen vannak a mindennapokban (Az amúgy muszlim Indonéziával szemben Balin a lakosság több, mint 90%-a hindu). Minden egyes ház frontján ott van egy kis háziszentély, amibe napjába többször elhelyezik a banánlevélből hajtogatott tálba tett áldozatot: virágszirmokat, gyümölcsöket, sőt, még cigit meg stencilbe csomagolt rágót is. "Egészalakos" szentélyt pedig kb. kétszáz méterenként találni, de úgy tűnt, templomért is ritkán kell egy kilométert utazni.

A végül egy spa-ban, sőt konkrétan egy alapos masszázs utáni virágszirmos fürdőben végződő egésznapos kirándulás után kitaláltuk, hogy beülnénk még egy koktélra meg valami desszertre a szálloda éttermébe, de pont akkor zártak. Megláttak minket, elmondtuk hogy nem igazi fogásokra vágyunk, és rögtön szólt a főpincér még pár embernek hogy ne szedelőzködjenek, hanem dobják össze nekünk a crème brûlée-t meg a csokiszuflét.

A másnapi program az éjszakai állatkert volt. Szeptemberben el akartunk menni még itthon Szingapúrban éjszakai szafarira, a jegyünk is megvolt már, de aztán a betegség miatt ezt el kellett halasztanunk. Nem mondhatnám, hogy ez most kiváltotta azt (elég amatőr volt az egész, két pasas elemlámpákkal hadonászott a ketreceknél), viszont a vacsorás program része volt az is, hogy kihoztak egy albínó pitont, egy bébikrokodilt meg egy (meglepően pattogatottkukorica-szagú) binturongot, és lehetett őket fogdosni meg fotózkodni velük.

Az éjszakai állatkert bónusz bemutatója az az ausztrál család volt, akikkel együtt utaztunk oda-vissza. A háromtagú család plusz egy nő akiről nem derült ki hogy kinek a kije, kiapadhatatlan humorforrásnak bizonyult. No nem azért, merthogy viccelődtek volna, hanem mert hoztak minden aussie paraszt-klisét. Egyrészt velünk kb csak arról kezdeményeztek beszélgetést, hogy mi mennyibe kerül hol, meg hogy van-e Szingapúrban illetve Magyarországon McDonald's meg Pizza Hut (nem, ezt nem most találom ki), másrészt miközben álltunk a dugóban, a feleség hangos "there's an Aussie!" meg "look at the Aussie!" felkiáltásokkal csodálozott rá minden fehér emberre.

Bali amúgy tényleg tele volt most ausztrálokkal (Don figyelmeztetett is előre, hogy októberben ez lesz), hazafelé a reptéren extra vicc volt, hogy a mi sorunkban álló Bintang-atlétás fazonokhoz odament egy reptéri alkalmazott hogy biztos Szingapúrba akarnak-e repülni, és persze hogy kiderült hogy csak rossz sorban álló ausztrálok. Szerintem a Bintangos atlétákat és rövidnadrágokat egyszerűbb lenne rögtön Ausztráliában gyártani, és akkor már a bali-aussie egyenruhában szállhatnának le a repülőről.

Összességében úgy jöttünk haza, hogy remek tíz napot töltöttünk ezen a kis szigeten, de muszáj lesz még visszajönnünk, egyrészt mert csak itt derült ki, hogy mennyi mindent meg akarunk majd még nézni (a lista élén Tanah Lot és a Gili-szigetek), másrészt meg mert az óceáni programokat (szörfözés, snorkelezés) is fel kéne legközelebb pörgetni.

A végére meg ittvan egy bónusz kép Vikiről és a binturongról (Viki van balra):

Még élek...

Azért az nagyon durva, hogy elértem a lustaságnak arra a fokára, amikor már blogposztot írni is lusta vagyok...

Az előző rész óta nagyjából a következőek történtek:

1. Hédereztem egy hónapot a már megénekelt Fraser Suites-ben. Kényelmesnek kényelmes volt, de valahogy olyan demotivált lettem, hogy egy idő után már vacsorázni sem nagyon volt kedvem elmenni, ipari mennyiségű peanut butter jellyt tömtem magamba. Ez kicsit véletlenül alakult így: első este lementem bevásárolni egy-két életmentő dolgot egy éjjelnappaliba, és nem is gondoltam volna, hogy a szeletelt kenyeret meg kell jól vizsgálni, hogy tényleg kenyér-e, így aztán zöld színű, édeskés ízű pandan-kenyeret vettem. Amihez persze nem illett semmilyen felvágott, úgyhogy vettem mogyoróvajat, aztán mire elfogyott a csomag kenyér (nagyon aranyos, hogy rá van írva, hogy a "bonjour", ami a márkája, az franciául jó napot jelent), addigra megszerettem, úgyhogy most már mindig van itthon. Persze jobb esetben a normál (meg a csoki-csipszes) kenyér mellett.

A Fraser Suites-ból származik az első, munkán kívüli ismeretségem is. Alival minden reggel egy shuttle-lel mentünk be a belvárosba, aztán egyszer már nem is tudom hogyan szóba elegyedtünk, kiderült hogy ő is hasonló cipőben jár, mint én (most helyezték át Szingapúrba, családja csak két hónap múlva követi), aztán azóta többször találkoztunk is. Most mindkettőnkhöz megérkezett a várva-várt felmentő sereg, de szerintem pár hét múlva már érdemes lesz megpróbálni összehozni egy újabb (asszimetrikus, lévén Ali nem iszik alkoholt) sörözést a belvárosban.

2. Elkezdtem a munkát. Na, erről nyilván rengeteget lehetne írni, már csak azért is, mert az ébrentöltött időm ijesztően nagy részét töltöm ott. Röviden a lényeg hogy a kollégáimmal (inkl. közvetlen főnököm) nagyon jól kijövök, a tágabb kört meg (csak az emeletünkön dolgozik vagy 200 ember, akik mind potenciális kollégák) lassan-fokozatosan megismerem. Három hete érkezett kb. két hónapra Don Stewart, aki amúgy a new yorki irodában dolgozik (kb. velem együtt kezdett), úgyhogy mostanában vele boldogítjuk Neville-t, a főnökünket mindenféle ismeretterjesztő ötpercesekkel típusrendszerekről meg helyességbizonyításról. Ilyenkor mindig nagyon udvariasan és érdeklődően bólogat :)

3. Ez igazából az előző ponthoz kapcsolódik: elkezdtem felfedezni a munkahely környékét. Az épület maga egy 33 emeletes toronyház, amiből az alsó 32-ben a bank lakik (a földszint maga egy utcáról is nyíló bankfiók), legfelül pedig egy bár van, ahol érdekes módon nemcsak hogy én nem jártam még, de olyan kollégák sem, akik már több, mint egy éve itt dolgoznak... Na majd egyszer kerítek rá alkalmat. Ami viszont nagyon praktikus, hogy közvetlen összeköttetésben áll egy földalatti bevásárlóközpont-szerűséggel: a közvetlen itt azt jelenti, hogy az ember feljön a metróból, átmegy a boltokon, és bemegy az épületbe anélkül, hogy egy pillanatra is kitette volna a lábát a légkondiból. A mozgólépcső közvetlenül a bank földszintjén található belépőkapukhoz vezet. A bevásárlóközpont meg nagyrészt éttermekkel van tele, amiknek a nagyrésze nem nagyon elszálltan drága, viszont nagyon jó a kaja. Szerencsére dögivel van nyugati kaja is, ha már kicsit elegem lett a kísérletezésből.

4. Kerítettem lakást. Elsőre beleszerettem, aztán igazából amikor tényleg átköltöztem, akkor meg nagyon megutáltam, egyrészt mert elég nagy volt a kontraszt a Fraser-hez képest, másrészt meg hát ráfért egy kis rendberakás. Most, hogy ez utóbbi megtörtént (ld. következő pont...), most már kifejezetten takaros és otthonos lett. Egyetlen hátránya (egyben persze előnye is), hogy messze van a belvárostól: reggelente kb. háromnegyed óra (szerencsére van közvetlen buszjárat), hazafelé meg még több lenne, mert nagyobb a dugó — ilyenkor általában metróval jövök, szerencsére az is elég közel van a lakáshoz. A tömegközlekedést amúgy nagyon utálom, nem való ez nekem, ráadásul elég ritkán járnak a buszok, legközelebb olyan helyre megyek, ahol nem megfizethetetlen az autó-birtoklás... Taxi olcsó, kb. magyar árban van, vagy még akár alatta is, a belvároson belül igazából szinte csak azzal érdemes közlekedni (ezt is teszi mindenki, hatalmas sorok szoktak állni taximegállóknál), de ide ki a világ végére sajnos egy vagyon lenne mindennap taxizni.

5. Megérkezett Viki! Azért kellett Magyarországon maradnia, mert voltak még vizsgái, de végre megszerezte az abszolutóriumát a progmaton, úgyhogy most már csak a diplomamunkáját kell megírnia. Januárban repül vissza leállamvizsgázni. Rengeteget dobott az életminőségemen a jelenléte: először is pár nap alatt rendbeszedte a lakást (sajnos nincsen róla előtte-utána fotóm), meg most már van értelme hazajönni a melóból, nem csak az üres lakás fogad. Van itt kb. 100 méterre egy hawker center, ami kb. olyan, mint a plázákban szokásos kajálda-emelet (körben a kaja-boltok, középen meg sok asztal amik nem külön-külön az éttermekhez tartoznak), csak nincs körülötte bevásárlóközpont. Hétköznaponként általában ott vacsizunk, van kb. harminc különböző pult, mindegyik mást-mást kínál. Mindegyik egy külön kaland. Sajnos ez itt egy eléggé kínai negyed, ezért kínai meg maláj kaja van csak, indiai nincs, ami kár: voltam kb. egy hónapja funkc.prog. meetupon Bugisban, és kurvajó indiai kaját burkoltam egy ugyanilyen food court-ban. Hétvégente meg főzünk, illetve ez eddig általában úgy nézett ki, hogy Viki főz, én meg besegítek valami triviális munkával.

6. Elkezdtünk túristáskodni. Na, ez szerintem már a következő bejegyzésbe fog jutni, kezdem unni a saját dumámat. Lényeg, hogy a belvárosban, meg Pasir Risben jártunk eddig, az utóbbinál van egy tengerparti mangrove-erdő-rezervátum, na az nagyon jó volt. Hétköznap nem érek rá, hétvégén meg jól esik ejtőzni, úgyhogy a kirándulásokat nem vittük eddig túlzásba, de hát nem teljesítménybérezésben vagyunk, és nem is két hétre jöttünk.

Érkezés

Ez mondjuk nyilván aktuálisabb lett volna három napja, frissiben, de így legalább ülepedett bennem egy kicsit.

Szóval hajnali fél hétkor szállt le a repülőgép, éppen pitymallott, mert mint kiderült, úgy fél nyolc körül kel fel a nap. És fél nyolc körül le is megy. Minden nap, egész évben. Az egyenlítő már csak így működik...

A reptérről kilépésnél már várt a szálloda sofőrje, így szerencsére nem nekem kellett a szaunában tolni a bőröndjeimet. Hiába mondta mindenki, hogy baromi meleg és pára van, arre azért nem voltam felkészülve, ami megcsapott ahogy elhagytam a várót. Az azóta eltelt néhány nap alatt egyébként meglepően gyorsan elkezdtem megszokni az időjárást, tegnap már kifejezetten jól esett egy kis séta után egy, az utcára kirakott asztalnál vacsorázni. Azért egész napokat nem töltenék kint. A légkondit amúgy szerintem nagyon bután használják, mert mindenhol 20 fok körülre állítják, ami csak arra jó, hogy utána az utca jobban odabasszon.

Namost a szálloda az nagyon kemény. A japán helyzet miatt általában minden tele van, úgyhogy örültek, hogy egyáltalán sikerült találni valamit, ami egy egész hónapra üres volt. Lefelé nem mehettek, így csak egy irány maradt: felfelé. Így lett az ideiglenes lakhelyem egy két hálószobás, két fürdőszobás lakosztály a Fraser-ben. Az az érdekes benne, hogy tényleg mindennapi ittlakáshoz van kialakítva, ugyanis van mosókonyha meg teljesen felszerelt konyha is benne. A főzést még nem próbáltam ki, de mindenképp ki fogom, ugyanis reggelente, miután kitettem a lábamat, a takarítás közben el is mosogatnak, úgyhogy a főzés legrosszabb részétől megszabadulok. Legalábbis erre a néhány hétre.

Bár nincs közel a MBFC-hez, de a munkába járás elvileg nem lesz nehéz, mert van egy shuttle, ami pont jó időben bevisz a banknegyedbe. Hazafelé már neccesebb a dolog, mert összesen egy shuttle van, az is valamikor fél hét körül indul, de ma felderítettem azt a metróállomást, ami a legközelebb van ide. Amúgy jó helyen van, van itt mellette egy kis bevásárlóközpont, vegyesbolttal meg ilyenek, kicsit messzebb meg egyik irányban van egy nagy plaza, a másikban meg 5-6 kiülős-kajálós egymás mellett, itt ettem a kínait is.

Úti élmények

Eddig a repülés nekem mindig valami letudandó rossz volt: beszállsz a gépbe, aztán könyvbe-újságba temetkezve megpróbálod eltölteni azt a két-három órát, a perceket számolva, amíg végre túlvagy a kis helyre bezárt, élményszegény utazáson.

Na ehhez képest most a tizenkét órás útnak már az első három órája alatt megvolt az, hogy átérezzem milyen lehetett régen a repülés: egy élmény.

Előszöris a kaja nagyon finom volt, a kis báránysasliktól kezdve az előételnek felszolgált garnélarákon keresztül a fehérboros mártásban tálalt bélszínig. De azért nem kell mindentől eldobni az agyunkat: a citromsorbet kifejezetten fantáziátlanra sikeredett. Másrészt ha elunom magamat, van elektromos dugó, és kényelmesen elfér a gépem is az asztalon, úgyhogy írhatok például hülye blogbejegyzéseket a repülőútról, aztán amikor már kb kész vagyok vele, visszamehetek a harmadik bekezdésbe, és beleírhatom, hogy most már ennyi elég is lesz a viharból meg a dobálásból, mert nehéz így gépelni.

De holmi üdvözlőpezsgő, fine dining meg a kényelem még kevés lenne az igazi élményhez, ha nem jött volna be a klisék közé illő "egyedül utazom, szóbaelegyedek a mellettem ülővel, és kiderül hogy egy (Micimackósan szólva) Igazán Érdekes Ember" jelenség. Egy New York-i professzorról van szó, aki gazdasági joggal foglalkozik, és épp Szingapúrban fog előadást tartani. A nagyon különböző háttér és kor ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot. Ami érdekes, hogy mennyi közös pont derült ki a beszélgetésünk közben: tíz éven keresztül tartott előadásokat a CEU-n, ezért ismeri Budapestet; szeret sci-fit olvasni, Dicktől majdnem mindent olvasott (najó, ez egyben miss is, amennyiben Asimovot említette még nagy kedvencként); és amikor a cégjogi szabályozásokról beszélgetve arról meséltem neki, hogy Stross az Accelerandoban Turing-teljes cégjogot, és ezt kihasználó, divergens cégalapító okiratokat talált ki (igaz, a T- és a d-betűs szó nélkül mondtam, mert akkor még azt hittem, elijeszteném), akkor egyrészt totál belelkesedett hogy ezt neki el kell olvasnia (és ha jó, feladja a hallgatóinak is), másrészt megkérdezte tőlem, ismerem-e a Gödel, Escher, Bach című könyvet... Aztán elővett egy Top Gear magazint. Igen, cseréltünk email-címet.

Aztán a filmek is adták rendesen. Persze, lettek volna uncsi "nyugati" filmek is, de nyilván ki nem hagynék egy ilyen alkalmat, hogy bollywoodi meg távolkeleti remekeket nézzek...

Az első, ami megfogott, azzal vett le a lábamról, hogy éppen egy epic táncjelenetbe kapcsoltam bele, ahol Illés Tibor (avagy nem ELTEsek kedvéért Mario nyulánk testvére, Luigi) vendégszerepelt, de Benny Lava-t megszégyenítő lendülettel. Khichdi a címe, és muszáj volt végignézni, mert zseniálisan önreflexív volt: a fent említett főszereplő beleszeret egy lányba, és a Nagy Romantikus Álmot akarja vele megélni. Ez elég könnyen is megy, mivel az anyagiak adottak (mindketten gazdag családból származnak), és a lány családja totál odavan Luigiért, szívesen adnák neki a lányt. Igen ám, de ekkor ráébred Luigi, hogy az igazi Nagy Romantikus Álomhoz az is kell, hogy elválasszák a szerelmespárt, és csak nagy nehézségek árán lehessenek végre egymáséi. Namost a srác családja teljesen hülye, de van benne pár kretén meg néhány idióta is. Ezek a debilek elkezdenek szervezkedni, hogy a lány családja ideiglenesen ellenezze az esküvőt, és az események láncolata oda vezet, hogy gyilkossággal gyanusítják, ami végre megteszi a kívánt hatást, csak hát az a kellemetlen benne, hogy 15 évre akarják leültetni. És így tovább.

Ezen kívül ment még az Endhiran című gyöngyszem, de annak a highlightjait már láttam a Filmdroidon, úgyhogy nem ragadtam le nála. Említésre méltó volt még a Gantz című eXistenZ-szerűség, és a Fantasztikus Róka-úr, ami úristen de jó és hogyhogy anno nem láttuk. Bár annyira sokat adtak hozzá a hangok, hogy el sem tudom képzelni, hogy magyar szinkronnal élvezhető maradt.

I'm leaving on a jet plane...

Szerintem mindenki, aki olvassa a blogomnak a magyar nyelvű-személyes részét, már nagyjából tudja, miről akarok most itt írni, de azért az egyszerűség kedvéért összefoglalnám az előző részek tartalmát:

Szóval a lényeg, hogy csütörtökön Szingapúrba költözöm, hogy aztán hétfőtől a Standard Chartered Bank-nél dolgozzam, mint funkcionális programozó. Ez úgy jött, hogy most már kb. két éve foglalkozom intenzíven funkcionális programozással (és konkrétan Haskellel), és amikor közeledett, hogy végre lediplomázom az ELTE-n, akkor elkezdtem körülnézni, hogy keressek egy olyan munkahelyet, ami egyrészt izgalmasabb, mint az ISC, ahol már kb. egy éve szinte csak akkor csináltunk valami érdekeset, ha magunknak kitaláltunk valamilyen feladatot, másrészt amiben van perspektíva, hogy elkezdjek karriert építeni a funkcionális programozásból. Szerencsés véletlen, hogy közben az ISC budapesti irodáját elkezdte leépíteni Eric, az új CEO (ha minden igaz, akkor most utólag már ő is rájött, hogy ez egy nagyon rossz döntés volt), így aztán végkielégítéssel távozhattam.

Az SCB egy CUFP-s álláshirdetés kapcsán merült fel, bár akkor még nem volt világos, hogy nem itt Londonban lesz a munka, hanem (legalábbis az elején, kilenc hónapig mindenképpen) Szingapúrban. Az persze nem az a hazaugrom kéthetente szituáció, de hát mikor ugorjak bele egy ilyen kalandba, ha nem most, fiatalon!

Szóval a terv az, hogy egy tízfős csapat áll össze Szingapúrban, és egyfajta gyorsreagálású deszantosokként segítjük a tradereket meg elemzőket, aztán ha felépítettük az alapokat, akkor szétszóródunk a világba, és jó kiscserkészekként ott segítünk, ahol kell. Ha minden igaz, akkor úgy fél év múlva fogják elkezdeni megkérdezni, hogy ki merre menne. Ha nem jön be Szingapúr, akkor végülis ezen a ponton hazamenekülhetünk Európába (konkrétan Londonba).

A körülményekről pár szót: egy hónapig biztosítanak szállást, úgyhogy ezalatt az idő alatt kell megoldanom a lakásbérletet. Ma voltak itt a költöztetők, akik akár a kocsit kivéve az összes ingóságomat szívesen eljuttatták volna leendő új lakásomba, ugyanis egy akkora konténer volt a limit, mint kb. a hálószobánk. Ezzel a lehetőséggel nem igazán éltünk, mert elhatároztuk, hogy könnyen, kevés holmival utazunk — úgyis bútorozott lakást fogunk bérelni. Így aztán kb. két köbméter lett a csomag, még úgy is, hogy végül magunkkal visszük a TV-t.

Apropó kocsi: szállítás nem játszik, mert baromi drága lenne, de nem csak a szállítás, hanem az üzembeállítása is, bérelni drága, venni drága, Szingapúr igazából nem akarja, hogy autókat tartalmazzon. Úgyhogy az MX-5-öst most leteszem; el akartam adni, de apám kitalálta, hogy neki az kell, úgyhogy most nyári játékautóként fog, gondolom én, sokat pihenni.

Remélem minden lényegeset és publikusat összefoglaltam. Mivel a kommunikáció Veletek most jó időre elektronikus formára korlátozódik, igyekszem a blogot felpörgetni. Kommenteljetek és írjatok sokat, hogy lássam, van értelme :)